Kedves Olvasó!

Kísértet-szombat

Fóron sütött a Nap.A Mes­ter bi­zal­ma­san köze­le­dett felém.Zakójára ke­resz­tek vol­tak hímez­ve. Füle márvány fehér volt. Bal lába ki­sebb volt ,mint a jobb. Sántikált,mint egy lába tört eb. Szemüve­get vi­selt műanyag ke­ret­tel. A ke­ret szürke színe bo­rult égbolt­hoz ha­sonlított. Körmei na­gyok és he­gye­sek vol­tak, talán évti­ze­dek óta nem vágta le. Rozs­daszínű haján hangyák mászkáltak és csöpögött az orra leve. Mi­vel gon­do­lat­ol­vasók és értők vol­tunk a beszédre nem volt szükségünk. Meg­tud­tam, hogy az éve­ket mar rég el­hagy­ta. El­pa­na­szol­ta,hogy fia azért ver­te meg,mert a konyhában elöntötte vélet­lenül az éjje­li edényt. A me­nye büntetésből egész nap egy sze­let zsíros ke­nye­ret és egy csésze teát -azt is cu­kor nélkül-adott,majd bezártak a kamrában,hogy az ege­re­ket el­ijessze a lisz­tes zsákokról. A dátu­mot el­fe­led­tem. A naptár egy óriási pálma­levél árnyékában nézett go­rombán. Kísértet szom­bat-ol­vas­tam az öles betűket és nem hit­tem a sze­mem­nek. Ami­kor ma­gam­hoz tértem egy ágyon feküdtem. A Mes­ter mel­let­tem volt.Pi­ros sze­me mint­ha mo­soly­gott vol­na.  A kezében egy köny­vet tar­tott:Baude­laire– A romlás virágai,ol­vas­tam a borítóról. Fo­gal­mam sem volt,hogy hol va­gyok. De Apollót meg­is­mer­tem. Az ágyam mel­lett ötágú gyer­tya­tartóval a kezében úgy ha­tott, mint egy an­tik görög szo­bor. A széken a Jóság ült és haján paj­kos fénylánykák játsza­doz­tak. Zsíros ke­nye­ret ettünk és teát it­tunk. Épp egy szűz papír fölé akar­tunk ha­jol­ni ami­kor a Mes­ter fia be­ron­tott a szobában és seprűvel a  kezében vissza­ker­get­te a ka­marában. Apolló eltűnt s a Jóságot sem láttam. A Mes­tert sem azóta. De fia bárhol meglát karóval támad reám. Mi­vel más választásom nem volt el­határoz­tam, hogy kiírom ma­gamból a Mes­tert. A szekrényfiókból elővet­tem a golyóstol­lat és el­in­dul­tam egy kísértet szom­ba­ton.