Gondola - HATÁRON IS TÚL –

Kezdő íróként a nyolcvanas évek elején a Bukarestben megjelenő Ifjúmunkás irodalmi rovatában jelentek meg kisebb novelláim, verseim. Nagyon sok útmutatás és dorgálás kísérte ezeket Lázár Lászlótól, az irodalmi rovat egyik szerkesztőjétől. Első beküldött verseimre azt válaszolta levélben, hogy jók, de ha nem változtatok a mondanivalón, az Isten sem fogja azokat közölni. A mondanivaló nem a kommunista rendszer dicsőítését taglalta, mint ahogy Lázár László sem cenzúrázni akart e mennyei tanáccsal, inkább, mint jó szülő, vázolta gyermekének a lehetőségeket.
1992-től publicisztikai írásaim jelentek meg a Háromszéki Figyelő, Erdély, Ifi Fórum, Zabhegyező, a Háromszék napilap Ajtólap címmel, heti rendszerességgel megjelenő ifjúsági oldalán. Versek, novellák a Romániai Magyar Szó napilap Szabad Szombat, majd Színkép irodalmi rovatában.
Aztán ahogy e lapok sorra szűntek meg, egyre inkább szűkült a publikálási lehetőség, ilyen meg olyan irányzatok jelentek meg az erdélyi irodalmi porondon, s mivel a ketrec mögött kitalált szabályokkal nem tudtam azonosulni soha, nem publikáltam sokáig. Egy évtized után, egyik szerzőbarátom biztatására kezdtem újra publikálni.
Szeretek verset olvasni, a csillagok szent gyermekének tartom azt, aki verset ír. Egyetlen vágyam irodalmi téren az volt mindig, hogy Farkas Árpád, Magyari Lajos, Kányádi Sándor, Czegő Zoltán örök nagy gyerek maradjon, hogy minél több verset tudjon írni nekünk. E vágyamért remélem, nem átkoz el senki.
Jelentek meg verseim, novelláim a Székely Hírmondóban, az Erdélyi Toll, A VERS, Várad, a magyarországi Aranypor, Kis Lant havi irodalmi lapokban, kiadványokban, és két antológiában, az Ajtólapban, valamint az Enigmákban.
Két saját kötetem jelent meg Létdac (versek), illetve Félre az útból! (rövidpróza) címmel. E két könyv kiegészíti egymást. Amit nem tudtam elmondani versben, azt elmondtam a „zsebtörténetekben” úgy, ahogy érzékelem a mi kis közös székely világunkat.

készülődés

vártam a lesen hogy lássalak
mindig türelmesen
holnapi csendben suttogás 
talán egyszer - holnapután

kék ég csaló szemeidben néznék
határon túl piros tutajon
elaltat - ringat e vízió
itt rokkant lét dalol

rozsdás iránytű arcoddal
örökzöld hit ráncaiddal
itt vagy voltál
még akkor is ha nem láttalak

nincs mire várnom
kedvenc csillagomba csomagollak
hogy megtaláljalak
amikor onnan is érted visszatérek

Forgás

fojtogat emléked 
zsírozza a nyaktilót
szalmaágyunkon orgiáznak
szellem angyalok

hideg vérünk
csordogál lét pusztán
megvakult szerelmünk
kíntól őrjöngve rám vadász

menekülök megállás nélkül
éhesen szomjan mezítláb
végtelen fekete lyukban
forgok eszméletlenül

vers a kedves

alig vártam hogy veled legyek
simogasd csókjaiddal homlokom
érezzem újból tintaillatod
egy papírlapon

veled ismét kikötők nélkül
hajózni mérges vizeken szüntelen
kíntól őrjöngő partokat kerülve
egymásnak élni örök hűséggel

vadul szeretve míg üvölt a kéj
mámorunk vulkánjába újból lemerülve 
szétrobban minden atomunk
s ránk nevet egy új fénycsecsemő

Látszat

Valakik ellopták a Hajnalt,
mint a főtéren lévő bronzszobrot.
Azóta bizonyos, hogy beolvasztották.

A hit sablonvonata átdöcög a városon
egykedvűen, céltalanul
a semmibe olvad.

Nyugalom van, monoton dalt
fütyül a szél,
mintha minden rendben lenne
ezen a néma reggelen.

Néha úgy érzem, jó lenne ismerni a keletkezési körülményeket ahhoz, hogy viszonylag pontos kép alakulhasson ki bennem azokról a versekről, amelyeket értelmezni szeretnék. Így talán közelebb juthatnék a költői szándékhoz, könnyebben megfejthetném a rejtvényt, amelyet az alkotó minden egyes költeményével felad számomra. A vers rébusz, amelyet soha nem lehet tökéletesen megérteni, mert a költő maga is egyetlen pillanat sugallatait rögzíti a sorokban, amelyek elillannak örökre. Ezért a mi feladatunk az, hogy megfejtési kísérleteinkkel minél közelebb kerüljünk ahhoz az ominózus pillanathoz. Ebben az intuíció segít minket, a tudás, a rutin itt csak másodlagos. Minden olvasó rendelkezik ezzel az intuícióval, amely fejleszthető és csiszolható.

G. Szabó Ferenc verseinek megfejtésében is inkább a megérzések vezérelnek. Valamifajta kettősség jellemzi a költői magatartásformát. Egyfelől a számomra oly ismerős székely keményfejűség, meg nem alkuvás, amelyet én „fenyő-szindrómának” neveznék. Inkább kettétörik, minthogy meghajoljon, inkább vállalja megsemmisülést, minthogy térdre kényszerüljön (ezt az életrajzi vonatkozások is alátámasztják). Másrészt, egyéniségének férfiasabb, keményebb oldalát jelentősen árnyalja az a fajta érzékenység, amellyel a környező világot és az emberi kapcsolatokat ábrázolja. A szerelemben, a hitben, az elkötelezettségben teljes odaadás mutatkozik meg. Az lélek síkján a feltétel nélküli azonosulás, az átélés legmagasabb hőfoka jellemzi. Az érzelmeket, így a szerelmet is szélsőségek, viharok, kísérik, a kitörés és az elcsituló indulatok kettőssége. Látszat című verse egyszerre láttatja a lélekben zajló folyamatokat és a létben folyó értékkiürülést, a társadalomban uralkodó nihilt és kilátástalanságot. Az ellopott bronzszobrokkal a múltunkat orozzák el, megsemmisítik, beolvasztják, de a tűrés látszólagos nyugalma mögött kitörni készülő indulat feszül, a tehetetlenség állapotában lassan záródik ökölbe a kéz. 
Kevés szóval sokat, elhallgatással a lényeget, elfojtással a cselekvés időszerűségét fejezi ki G. Szabó Ferenc költészete.
(Kapui Ágota)