NEMZETI SORSREGÉNY HARMINC SORBAN

   Jó látni, hogy a kezdő író körülnéz azon a földön, amelyen áll, amelyből vétetett, aztán innen néz bele a világba, amelyet jobbítani szándékozik. Ezt cselekszi G. Szabó Ferenc is.

   Nem vesszővel ítélkezik, mint az egykori tanítók, nem is cukorkával, amikor az egyes emberek és korok fogyatékosságait vizsgálja és megírja lírai prózában. Mostani könyvének stílusát is ez határozza meg. A rácsodálkozás a költői alkat sajátossága. A Teremtő fölülről nézi az emberiséget, melyet maga teremtett; még akkor is fölülről, ha állítólag mindent lát alulról is bévülről is. 

   G. Szabó Ferenc közbülről figyel, szemléz és megírja a hibát, a jóságot, mely jellemzi a saját világunkat. – Építs székely kaput magadba, hogy azon át tekints a világba. – Valahogy ilyen kapun át néz a világba az író. Az a lepel, amelyen át tekint mindenekre, nem rózsaszínű, ám a kis írás, amelyből vettük a mondatot, jellemzője e kis prózakötetnek. Anya dédelgeti hazatérő kisiskolás fiacskáját–, milyen jó, hogy sáros a nadrágod (Rejtett monológ) – és ebben a világmindenség szeretettárházából minden megelevenedik, ami a szülői szeretethez tartozik. Aki beteg, aki kis hercegcsemete, annak sosem lehet sáros a nadrágocskája...

   A jól induló prózaíró Szabó Ferenc máris a mindenséggel méri magát. Még akkor is elmondható róla, ha írásai közt találunk tizenöt, huszonöt sorosokat is. A példabeszédek sosem hosszúak. Az evangéliumok mind összegereblyézett tanítások és tanulságok.

   Egyik írásának címe: Mély sóhaj a léttükrön, abban lelem egyik aranyos-fájdalmas műdalunk sorait. „Fenyő, fenyő, árva magyar fenyő, mért hull a könny a búzaszemeken...” A kalász, a búzaszem jelképe százezer helyen is lelhető a magyar nép- és műköltészetben. Világunkban jellegzetes metafora, hogy nem az arat, aki vet.

   És nem nehéz a kapcsolás a valósághoz, hiszen Holnap is a ma? című kis írásában ott van mezítelenre kitakarva a valóság, a megszállókra jellemző rendőri önbizalom látványa. Ilyenkor szeretve szánom én magam, az olvasó azt, aki ezt éli és írja. Viszont G. Szabó Ferenc akkor lenne szánalmas, ha Szingapúr aranyásóiról írna regényt Székelysepsiszentgidófalván ma, itt és most, 2016-ban.

   A bölcsőtől a halott apa álomlátásáig sok mindenről ír G. Szabó Ferenc. Egyetlen írásában nem találkoztam magamutogatással, elhihetetlen kitalálmányokkal, csak úgy, az írás kedvéért. Létcsíny című írása minden megdöbbentő szándék nélkül idézi egy altató ígéret kapcsán a holtat, aki ígért ajándékot fiának, csak elaludjék, a fia ugyanígy az övének, az unoka ugyanígy. És az Olvasó hátborzongás közben ismer magára. Noha Szerző nem a borzongást szándékolta, hanem a nyomorult valóságot mutatni, jobbító szándékkal! A valós jót, ígéretek helyett.

   Az írónál, a földművesnél, az építőknél sosem a szándékot, mindig a megvalósítást, a valóságot figyeljük.

   Akkor is igaz mindez, amit kiemeltünk, ha Félre az útból!  című jelen kötetében sok lírai elem kap közvetlen szerepet. Idézek még a Falu eladó című pár perces novellájából: „Mi, egyszerű parasztok, a világot nem tudjuk megváltoztatni. De ha akarjátok, a világ leghíresebb, leggazdagabb emberei lehetünk, anélkül, hogy keményen megdolgoznánk érte.(...) Adjuk el a falut, úgy ahogy van, mindenestől. (...) Becsukták az ablakot, bezárták a kultúrház ajtaját és a kulcsot felakasztották a kilincsre. Óriási faragott táblára felírták öles betűkkel: FALU ELADÓ.”

   Aki így ír nemzeti „sorsregényt” harminc sorban, Erdélyben, arra figyelnünk kell, még akkor is, ha szívszorítóak az Ő látomásai. Sőt, akkor különösen, hiszen – hiszen önmagunkra figyelmeztet, jelenünkre, jövendőnkre.

 

   Czegő Zoltán

   2016. február 11.